Archívum: September, 2009

Nemrég volt egy cikk a Kisalföldben, hogy nemsokára annyit kell fizetni a szemétért, amennyit “termelünk”. Hogy Győrújbaráton ezt mikor vezetik be azt nem tudom, de ennek apropóján átnéztem, hogy mennyit is szemetelünk. Szerencsére sikerült pár szemétforrást kiiktatni az elmúlt pár évben, így ha lesz ilyen rendszer, még jól is járhatunk.

Egyrészt lassan kijövünk a pelenkakorszakból, így ez a fajta szemét már egyre kevésbé jelenik meg. Ásványvízról már több mint egy éve áttértünk a szódára (Pregunék Csanakon), és szénsavas üdítőket nem veszünk, így műanyag palack  tőlünk csak elvétve kerül a szemétbe. A zöldhulladék megy a keményfából készített nagyméretű komposztba. Nemrégiben sikerült találni helyben egy “tejforrást” is, így már tejesdobozt sem gyűjtünk. Amit még nem sikerült megoldani az a gyümölcslé, amiből szépen fogy. Tud valaki erre megoldást?

Másoknak milyen egyéb 5letei vannak?

Comments 2 hozzászólás »

A legutóbbi Pénzügyi Bizottsági ülésen kettős érzés kerített hatalmában. Sorra vettük a szóba jöhető fejlesztéseket, amelyeket még az idén meg lehet, meg kell(ene) csinálni. Mert pénzünk az van rá. Ezek egy része még tavasz óta húzódik, egy része még régebben. Örültem, hogy végre történni fog valami, legalábbis mi megpróbáljuk elindítani. Dönteni a végrehajtásról, pénzt átcsoportosítani, határidőt szabni.

Aztán elkezdtem végiggondolni az elmúlt közel két évet.

2008-ban a járdaépítésen kívül érdemleges fejlesztés, beruházás nem történt. A hivatal persze nem unatkozott, a szokásos feladatok előjöttek és rendben megoldódtak, de ötletet igénylő fejlesztés, beruházás minimális volt. Ez látszott is az év végi pénzmaradványon. Persze érthető, hiszen alig 5 hónap alatt 4 jegyző volt, aztán az új (végleges) jegyzőnek kellett a betanulási idő, de ez a tényeken mit sem változtat.

Idén mi történt eddig, ami fejlesztés, beruházás? Épül az ÁMK. Ez persze nem kevés, de ettől még nem kellene, hogy megálljon a fejlődés.  Építettünk még egy kis járdát meg kerítést, aztán ennyi. Szerintem a megyében bármelyik, ezer főnél nagyobb településen ennél több beruházás volt (leszámítva persze az ÁMK-t).

Én értem, megértem, hogy az ÁMK felújítása sok energiát von el.

 

 De

2008-ban nem fejlesztettünk, mert nem volt jegyző.

2009-ben nem fejlesztünk, mert ÁMK-bővítés van.

2010-ben nem fogunk fejleszteni, mert „Élhető faluközpont” pályázat megvalósítása folyik.

 

Most persze bárki mondhatja, hogy „de hiszen ön képviselő, az ön felelőssége, feladata a falu fejlesztése!”

Na ezért voltam szomorú a Bizottsági ülésen. Mert nem tudom, hogy mit tehetnék még.

Már sokszor elismételtük, de újra leírom. Minden jól működő faluban a polgármester ötletel, előkészít. A bizottság és a testület megtárgyalja, esetleg módosíttatja, aztán jóváhagyja. A Hivatal pedig megvalósítja.

A kulcs a polgármester. Egyetlen jól működő, sikeres faluban sem hallottam, hogy „de jó ez a testület, menyit dolgoznak, és viszik a hátukon a falut”. De azt sem, hogy „hiába, egy ilyen jó jegyzővel jól halad a falu”. A polgármestert szokták dicsérni, hiszen sok minden rajta áll vagy bukik.

Várjuk a kidolgozott, megalapozott előterjesztéseket, javaslatokat. Csak nem akarnak ideérni.

 

Én meg rosszul érzem magam. Lehet, hogy nem nekem kellene rosszul érezni magam?

 

Persze van/lenne más megoldás is, mindjárt két javaslatom is van. Két „elvetemült” – legalábbis itt helyben eretneknek számító- ötlet.

 

Egyrészt lehetne az alpolgármester aktívan dolgoztatni. Erre ugye kizárólag a polgármesternek van joga. (sic! Már megint a polgármester..) Hogy ezt ő miért nem teszi meg, tessék tőle megkérdezni, hátha valakinek elmondja. Mert mi érdemi választ erre a kérdésre még nem kaptunk (mert a „csak” válasz számomra nem érdemi reakció).

 

Másrészt a bizottságok végezhetnének aktív előkészítő munkát. Ennek kettő (de inkább három) előfeltétele lenne. Egyrészt ehhez rendeletben rögzített hatáskört és jogkört (meg persze felelősséget) kellene kapniuk. Jelenleg hivatalosan még egy árajánlatot sem kérhetünk be. Másik előfeltétel, hogy valamilyen minimális költségkeretet kapjanak, amiből szakértőket tudnának megbízni egy-egy kérdés alapos, felelősségteljes kivizsgálására. A harmadikat óvatosan írom le, mert ezért néhányan meg fognak kövezni. Szerintem ezt társadalmi munkában már nem lehet csinálni. Ez megérne egy külön írást, de ide csak a végeredményt írom le.

 

ps.

Ez a bejegyzést egy hete kezdtem el írni. A keddi testületi ülés után úgy tűnik, mégis lesznek fejlesztések az idén. Mindez szerintem csak kisebb részben érvényteleníti a fent leírtakat.

 

Comments 19 hozzászólás »

Sokszor, sokan idézik Babits híres verssorát, de vajon mindig igaz-e ez a sor? Bizony kerülhetünk –akaratunkon kívül- olyan körülmények közé, amikor nem tudjuk eldönteni, hogy mikor vétkezünk nagyobbat: ha némák maradunk, vagy ha beszélünk.

Álljon itt két példamese, amelyek ugyan megtörténtek, de természetesen nem Győrújbaráton, és nem is a környéken. Ahogy mondani szokták: minden látszólagos egyezés a valósággal csak a véletlen műve lehet.

 

Egyszer volt, hol nem volt, volt egy falu. Tisztes jólétben gyarapodtak, de mindenre nem jutott pénz. A törvény háza, ahol a falu ügyeit intézték, bizony roskadozott, rogyadozott, félő volt, hogy a bíró fejére omlik. Egyszer aztán hírét vették, hogy jó királyunk Buda várában kihirdette: művelődjenek a falvak, ezért pénzt ad művelődési ház építésére. De szigorúan meghagyta, hogy a csengő aranyakat semmi másra nem lehet fordítani, csak erre a célra. Törte a fejét a falu vezetése, mit tegyenek. Ugyan művelődési ház sem volt, de azért a törvény háza is nagyon roskadozott. És hát hogyan néz az ki, hogy a bíró fejére potyog a vakolat?

Nosza, gondoltak egy nagyot, terveztek egy művelődési házat, aztán a tervekkel felmentek Budára. Előtte persze már eldöntötték, hogy amint kész az épület, és a király emberei (az undok hivatalnokok) megnézik az épületet, kis átalakítással beköltöztetik oda a bírót meg az embereit.

Ott fent Budán a falu vezetői addig csűrték-csavarták a szót, amíg a király rá nem bólintott a tervre. Volt is nagy vigasság, épült a művelődési ház, jószándékkal, segítséggel. Kész is lett, jöttek is a király nagy emberei (egyikük később nagyon nagy ember lett…), meg a pápaszemes hivatalnokok. Hümmögtek, nézegettek, aztán kiadták a pecsétes papírt, hogy ez bizony elkészült, úgy ahogy a falu ígérte, így aztán jöhet a király támogatása. El is mentek a falusiak az aranyért, három szekér hozta Budáról.

Másnap persze megindult az átépítés, és alig egy hónap múlva a bíró és a hivatala be is költözött az új épületbe. Úgy gondolták, Buda vára messze van, sose jönnek rá ott fent, hogy mi történt itt ebben a kis poros faluban a király pénzével. Pedig semmi más nem történt, csak másra költötték, mint amire király urunk azt szánta. Persze ezt nem verték nagydobra a faluban, kevesen tudtak róla, ők is hallgattak.

Eltelt egy év, két év, mások vezették a falut. Amikor ők tudomást szereztek erről a huncutságról, bizony főtt a fejük. Most mit csináljanak?

Ha csendben maradnak, akkor ugyanolyan bűnösök lesznek, mint azok, akik átalakították az épületet. Ha meg elkezdenek hangoskodni, akkor a király fülébe juthat a dolog, az visszakéri a háromszekérnyi aranyat, és soha többé nem ad a falunak egy árva petákot sem!

Dúltak-fúltak magukban, aztán csendben maradtak. Tele rossz érzéssel, hiszen bűnösök lettek, bár nem tehettek róla.

 

„Mert vétkesek közt cinkos, aki néma.

Atyafiáért számot ad a testvér”

 

Egyszer volt, hol nem volt, volt egy falu. Tisztes jólétben gyarapodtak, de mindenre nem jutott pénz. Egyszer aztán nagy fába vágták fejszéjüket, és nekifogtak építeni egy házat a helyi dalárdának, meg a gyerekeknek, játszani, művelődni. Sokat vitatkoztak, hogy is nézzen ki az épület, mindenki mást mondott, míg végül elindult az építkezés. Lett is nagy sürgés-forgás, mindenki ott volt, aki számított. Az épület kész lett, a bíró felavatta, el is kezdték használni. Közben a falu idős jegyzője annyira megöregedett, keresni kellett a helyére valakit. Nem volt ez olyan könnyű feladat, de előbb-utóbb sikerült. No, ez az új jegyző egyszer csak észrevette, hogy ennek a háznak (amit a falu közösségének építettek) nincs építési engedélye. Kutattak, keresték a bűnöst, de ez már nem segített, a baj megtörtént. Aztán az is kiderült, hogy ha az engedély hiánya a megyei főispán fülébe jut, akkor úgy megbüntetik a falut, hogy tíz évig semmire sem lesz pénz.  Aki meg a bűnös volt (mert persze az is meglett), nos ő sosem fogja tudni kifizetni ezt a bírságot, amit a hanyagsága okozott, így aztán mindenképpen a falu pénztárcáját apasztotta volna a főispán haragja.

Amikor a falu elöljárói tudomást szereztek erről a huncutságról, bizony főtt a fejük. Most mit csináljanak?

Volt persze egy másik lehetőség is. Csendben maradni, az engedélyt megkérni a megyei alszolgabírótól, aztán úgy tenni, mintha minden rendben volna. Na de ha ez kiderül, akkor ugyanolyan bűnösök lesznek, mint azok, akik nem kértek engedélyt az épületre. Emellett elnézték annak az embernek a bűnét, aki ezt az egész problémát okozta

 Ha meg elkezdenek hangoskodni, akkor a főispán fülébe juthat a dolog, és csúnyán megbünteti a falut. Ezt meg senki sem akarta, hiszen volt ezer más helye annak a pénznek.

Dúltak-fúltak magukban, aztán csendben maradtak. Tele rossz érzéssel, hiszen bűnösök lettek, bár nem tehettek róla.

 

„Mert vétkesek közt cinkos, aki néma.

Atyafiáért számot ad a testvér”

 

 

Miközben írtam, még egy történet jutott a fülembe. Nagyon mai, és nagyon ide kívánkozik. Természetesen ez sem itt történt, hanem egy Hernádborzasztó nevű kisvárosban (tudják, ott Simagöringyes mellett).

Szóval ebben a kisvárosban is ÁMK-t alakítottak, akárcsak nálunk. Három intézményegységből állt: iskola, óvoda, közművelődés. A megbízott ÁMK-igazgató az iskolaigazgató lett, a közművelődés és az óvoda vezetői pedig a törvényeknek megfelelően megbízott intézményegység-vezetővé léptek elő. A megbízásuk a törvény szerint legfeljebb egy éves időtartamra szólhat, ez idő alatt nyilvános pályázaton kell kiválasztani a „végleges” vezetőket, akikkel öt éves határozott idejű szerződést kell kötni. Ki is írták az ÁMK-igazgatói pályázatot, ahol nem a korábbi megbízott ÁMK-igazgató kapott bizalmat, hanem egy „külsős” (aki egyben iskolai intézményegység-vezető is lett). Kiírták volna a másik két intézményegység-vezetői pályázatot is, ám ekkor kiderült, hogy a megbízott ÁMK-igazgató az ÁMK megalakulása után öt éves, határozott idejű munkaszerződést írt alá a két megbízott vezetővel. Hogy miért, azt senki nem tudta.

Ha kiírják a két pályázatot, és nem a mostani vezetők nyernek, akkor a mostani vezetők kb. 4 évi fizetésükkel távoznak a pozícióból. Ha csendben maradnak, és nem írják ki a pályázatot, akkor esetleg egy ellenőrzésen ez kiderül, és némi bírságot kap a falu.

Persze van harmadik megoldás is, formailag kiírni a pályázatot, és „véletlenül” a két megbízott vezető nyer. Na ezt egyetlen képviselő sem akarta. Színházat játszani, a város lakóit félrevezetni. Dúltak-fúltak magukban, aztán csendben maradtak. Tele rossz érzéssel, hiszen bűnösök lettek, bár nem tehettek róla. És ha valaki megkérdezi, hogy mikor lesz kiírva a két pályázat, akkor csak hümmögnek, mellébeszélnek, hiszen jó megoldás nincs.

 

„Mert vétkesek közt cinkos, aki néma.

Atyafiáért számot ad a testvér”

 

 

Így élünk mi itt, Magyarországon, 2009-ben.

 

Comments 22 hozzászólás »

Megünnepeltük Győrújbarát 40 éves évfordulóját. Erdei István barátom szavaival élve ez egy házassági évforduló volt, de volt mit ünnepelnünk. Aki ott volt, az pontosan láthatta, hogy hogyan nem szabad egy ilyen rendezvényt megszervezni.

A tények: a falunappal egybekötött nemzetközi néptáncfesztivál részeként került megrendezésre a hivatalos ünnepség. Az eredeti tervek szerint 17 órától 18 óráig tartott volna az ünnepség, majd kezdetét veszi a késő estig tartó néptáncfesztivál.

Ehhez képest a hivatalos ünnepségnek fél nyolc után lett vége, így a néptáncosok éjfélkor fejezték be a műsort.

Az ünnepségen mindenki köszöntött mindenkit, az egyik testvérvárosunk megajándékozta a másik testvérvárosunkat, polgármester asszony saját döntése alapján osztott emlékplaketteket, mindezt a fellépésre várók gyűrűjében.

Új retorikai fordulat is megjelent polgármester asszony beszédében. Mint hallhattuk, vannak az igazi győrújbarátaiak, mint például ő. Ezek szerint vannak a nem igazi győrújbarátiak, mint például én? Jóindulatúan nevezhetnénk nyelvbotlásnak is (bár az ünnepi kiadvány ezt cáfolja). Gondolhatnánk azt is, hogy egyszerű meggondolatlanság, bár egy rutinos polgármestertől ez meglepő lenne.  Ez árokásás volt a javából, tisztelt polgármester asszony. Mert arról, hogy valaki „tősgyökeres győrújbaráti ” (értsd: a szülei is itt éltek) vagy sem, arról ugyanannyira tehet, mint hogy kék a szeme vagy barna a bőre.

Mindezt írásba is adta, az évfordulóról megjelent ünnepi kiadványban (amelyről oly nagyvonalúan megfeledkezett az ünnepségen).

A közel két órás csúszás azt jelentette, hogy a fellépők nagy része három órát várt a fellépésre, teljes díszbe öltözve. Közöttük voltak óvodások, kisiskolások, akik elég nehezen viselték a várakozást. Arról nem beszélve, hogy azoknak a nézőknek, akik az ünnepséget és a néptáncfesztivált is végig akarták nézni, közel hét (!) órát kellett ülniük a nagyteremben.

Hogy mit lehetett volna tenni? Sok mindent.

Például előbb elkezdeni az ünnepséget, így legalább a csúszás kevesebb lett volna. Előtte az Alma együttes zenélt a kicsiknek az udvaron. A két műsorszám célközönsége elég jól elkülönült, tehát akár négy órakor elkezdődhetett volna a hivatalos köszöntő. Lehetett volna egy külön napon megtartani (bár akkor biztosan nem lettek volna ennyien a közönség soraiban). De leginkább: kiszámolni előre, hogy hány perc lesz az ünnepség (hiszen a forgatókönyv megvolt, csak időtartamokat kellett volna rendelni az egyes programpontokhoz), és ennek fényében dönteni és cselekedni.

 

Ez nem sikerült. Nem baj, tíz év múlva újra megpróbáljuk.

Comments 4 hozzászólás »

Nincsen borospincém, nem vagyok tősgyökeres és nem vagyok gyüttment. A megye egyik legszebb és leghosszabb nevű településén lakom, és rajtam kívül még több ezren értik, hogy mire gondolok, amikor azt mondom: ÁMK. A családnevemet még kevesen ismerik a faluban, és nem örülök, ha a barátaim összekeverik Kisbarátot Nagybaráttal. Büszkén gondolok Fehér János professzor úrra, Szalóki Gézára, a Csobolyó atyjára, F. Csapó Irénre és Fülöp Imrére. Szeretem az esti harangszót, Deé Géza borait, a kilátót és a jó levegőt. Itt élek a Kisalföld gyöngyszemében, néptáncban mi vagyunk a legjobbak, és igenis nálunk élnek az ország legszebb gyermekei.

Győrújbarát, én így szeretlek!

Comments 12 hozzászólás »